Titkok, amelyre ideje hogy fény derüljön

A parancsolatok lényege (Máté 22,34–40) Igénkben az Úr Jézus egy olyan kérdéssel szembesül, amelynek előzménye az a hittudósi igyekezet volt, mely a törvényt – könnyebb teljesíthetősége érdekében – 248 parancsra és 365 tilalomra aprózta fel. Az eleinte egyenrangúnak ítélt szabályok egyidejű teljesítése azonban a gyakorlatban olykor lehetetlen helyzeteket teremtett. Ezek kiküszöbölésére aztán megkülönböztették a „kis” és a „nagy” parancsolatokat, majd a „nagy parancsolatok” koronájaként – két bibliai kijelentés egybeszerkesztésével – megfogalmazták a „legnagyobb” parancsolatot: „Szeresd… az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből, és szeresd felebarátodat, mint magadat!” (5Móz 6,5 és 3Móz 19,18). Az Úr Jézus finom megkülönböztetéssel az Istenre vonatkozó összetevőt az első, a felebarátra vonatkozót pedig a második parancsolatnak nevezi. Szándéka nem a szembeállítás vagy a rangsorolás, hanem a hívő életgyakorlatot segítő és abban egészséges esetben érvényesülő összefüggés szemléltetése. A felebaráti szeretet szorgalmazásával a múltban nemcsak istenfélők, hanem Istent ugyan nem félő, de embereket becsülő személyiségek és mozgalmak is kísérleteztek. Ám mindig kitűnt, hogy a második parancs az első nélkül életképtelen. Az Örökkévaló iránti, egész lényünket átható szeretet kapcsol ugyanis össze bennünket a kimeríthetetlen Forrással, Akiből kipótolhatjuk hamar elapadó felebaráti szeretetünket. A Megváltó által másodikként említett parancsolatra kettős feladat hárul. Egyfelől hitelesíti Istennel való közösségünket az emberek előtt: „…aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent” (1Jn 4,7), másfelől bizonyossá tesz minket üdvösségünk felől: „Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket…” (1Jn 3,14). Uram, segíts, hogy megértsem, és naponta betöltsem legnagyobb parancsolatodat!

Ha meg akarom vizsgálni, hogy melyik hatalom uralkodik rajtam, akkor mindenekelőtt azzal a kellemetlen ténnyel kell szembenéznem, hogy én magam vagyok felelős azért, hogy ki uralkodik rajtam. Ha önmagamnak vagyok rabszolgája, csak magamat hibáztathatom érte; akkor a múltban valamikor behódoltam önmagamnak. Hasonlóképpen ha Istennek engedelmeskedem, ezt azért teszem, mert megadtam magam neki.  Ha gyermekkorodban az önzésnek engedsz, rájössz, hogy nincs ennél bilincsbeverőbb zsarnokság a földön. Az embernek nincs hatalma arra, hogy széttörje az így létrejött hajlamok bilincseit. Csak egy másodpercig engedj egy kívánságnak (emlékezz csak rá, mi a kívánság: “Ezt azonnal meg kell kapnom” – akár testi, akár gondolati kívánság is az) – és bár meggyűlölöd magad azért, hogy engedtél, mégis megkötözött rabszolgája vagy annak a kívánságnak. Nincs emberi hatalom, amely megszabadíthatna! Csak egy útja van a szabadulásnak: Jézus Krisztus váltsága! Teljes alázattal át kell adnod magad annak az egy valakinek, aki meg tudja törni ezt a feletted uralkodó hatalmat. Felkent engem, …hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek” (Ézs 61,1). Megfigyelheted ezt a legkisebb, szinte nevetségesnek látszó dolgokban is. “Ó én akkor hagyom abba ezt a szokást, amikor akarom.” Nem tudod abbahagyni, mert készakarva engedtél neki. Könnyű elénekelni, hogy “Ő széttöri rabbilincsünk”, de lehet, hogy ugyanakkor önmagadhoz kötött rabszolgaéletet élsz. Az emberi élet rabszolgaságának minden formáját egyedül Jézus Krisztus tudja összetörni, ha meghódolsz előtte.

Azt kívánja tőlünk, amitől a legjobban irtózunk: határozott állásfoglalást. Sokszor halljuk a vádat: a keresztyénség türelmetlen, kizárólagos. Hiányzik belőle a megértés mások igazsága iránt. Érdekes, ugyanazok éppen olyan türelmetlenül és kizárólagosan maguknak akarják a házastársukat, nem akarják megérteni, ha azt más is igényli, és ezt a türelmetlenséget nem tartják hibának. Igen, nekünk kell az Isten. Kizárólagosan kell. Pontosan az ő szeretete, az ő ereje, az ő váltsága, az ő üdvözítése kell nekünk. Tele van a világ Baalokkal, bálványokkal. Lehet válogatni belőlük. De tüzet, lelket melengető, megtisztító, életet adó tüzet egyik sem tud adni. Isten szeretetét nem lehet fél kézzel birtokolni. Az élet és a halál között nincs középút. Az üdvösséget vagy elnyered, vagy nem. Akár tetszik, akár nem, döntened kell. A nem döntés is döntés, negatív döntés: nem vállalom Krisztust egyedüli Uramnak. Megteheted. Isten adta meg hozzá a jogodat, a szabadságodat. De akkor ne kérd a segítségét, még a kórházi ágyon se! Uram, olyan jó lenne minden nap biztosan állni egyedül a te szolgálatodban. Én meg nem tagadlak, most is hozzád imádkozom, mindig kérem a te segítségedet. Jó keresztyénnek tartom magam. És mégis, néha annyira kell a pénz, nem mindig nézem meg, honnan juthatok hozzá. Olyan fontos az emberek véleménye, nem mindig vállalom, hogy szembe álljak velük, bár a lelkiismeretem azt kívánná. Káromkodnak mellettem, nincs bátorságom kikérni magamnak. Gonosz emberek támogatására van szükségem, nem mindig merem előttük vállalni hitemet. Sokszor sántikálok kétfelé. Bocsásd meg, Uram, nehogy megtagadj ezért. Tőled kérek újra erőt a biztos, a határozott helytálláshoz. Ámen. (Varga László: Isten asztaláról)

Laetare vasárnapja a böjti öröm vasárnapja: az evangéliumban Jézus az élet kenyereként mutatkozik be népe előtt. Nem a földi javakban bővölködő életet ígér övéinek, hanem az életben való bővölködést: akik Jézussal mint az élet kenyerével táplálkoznak, azoknak a halálban is az élet bőségében lesz részük. Amikor eljön a végső beteljesedés napja – amiről a próféta beszél –, ez mindenki számára nyilvánvalóvá lesz. Addig viszont rejtve van, és úgy tűnik, hogy a halálban nincs különbség hívők és nem hívők között: az enyészet vermében mindnyájukra ugyanaz a gyalázat vár. De akik ebben az életben Jézuséi voltak, azokról elvétetik a romlandóság gyalázata. (Véghelyi Antal)

Ha hitedet nem követik cselekedetek, nem hittél. Csak mese a hited, ha nem cselekszed. “Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában” (Jak 2,17). A valóságos krisztusi hit átalakítja az egész életedet. Ha nem alakította át, nem hittél. Az utolsó ítéletkor Isten cselekedeteket ítél. “Mert éheztem és ennem adtatok…” (Mt 7,18). Jézus a hited gyümölcseiről fog megítélni. Lehet, jó fának tartod magad, és termed a romlott gyümölcsöt. Ne hazudj Isten ellen! Használj fel mindent mások üdvössége érdekében, ha hiszed, hogy van örök élet, és lesz ítélet. Ha hiszed, hogy van halál utáni élet, ha hiszed, hogy örökké tart, akkor minden idődet arra szenteld, minden pénzedet arra költsd, hogy szerezz magadnak barátokat. Ments lelkeket, mert különben hazugság egész hívő életed. Nem hiteles a szavad, imádságod, sem az életed.

Talán a nyelvnek van a legtöbb köze a Kísértőhöz. Jakab apostol lesújtó szavai mélységes szomorúságból fakadnak: úgy tűnik számára, tehetetlenek vagyunk azzal a bűnnel szemben, hogy áldás és átok egyaránt elhangozhat a szánkból. A gonoszság nem akar eltűnni belőlünk, sőt felhasználva a technika legújabb vívmányait, újabb és újabb formákat ölt. A Gonosz – mely megfoghatatlan, arctalanságba rejtőzik, de időnként szószólót talál, hamis magvakat hint el, tömegeket gyújtogat – a felgyorsult világ megváltozott kommunikációs eszközeit is gyorsan birtokba veszi. Utat talál az internetes fórumokhoz, a csevegőszobákba, a változó virtuális közösségekhez is. Mivel kedvenc közege a fékevesztett nyelv bábeli zűrzavara, az elektronikus világhálón is jól érzi magát. S bár az elektronikus világhálónak rengeteg előnye van: megkönnyíti az üzleti, szakmai sőt személyes kapcsolattartást, felgyorsítja a kommunikációt, a tagadás, a hitetés, az önmegvalósítás, a hiábavaló bölcselkedés szellemének is készségesen ad zöld utat. Elkábíthat a vélemények egyenjogúságának szabad levegője, és ebben a mámorban nem vesszük észre, hogy már nincs szükségünk Isten szabadságára, minduntalan csak a magunkét választjuk.
A szabadság próbára tesz, és végül kiderül, hogy képtelenek vagyunk megőrizni magunkat a gonosztól. Nem véletlenül kell kérnünk naponta, hogy “ne vígy minket kísértésbe” és “szabadíts meg a gonosztól”, hogy naponta őrizzen meg Isten a szabadság útvesztőjében. De Ő, bár megígérte, hogy megőriz, nem vesz ki bennünket a világból. Megengedi, hogy mindent birtokba vegyünk az Ő dicsőségére. A média, az Internet, a fórumok, a csevegőszobák és elsősorban mi magunk akár a misszió területei is lehetünk. Miért legyenek ezek a helyek a gonoszéi, amikor a hit, a remény, a szeretet, Isten szabadításának történetei is megszólalhatnak általuk, ha megváltottként, megszentelt nyelvvel és szívvel használjuk őket? A nyelv is tűz: bárcsak a Szentlélek tüze lenne. (Kis Zoltán)

“Legalább annyira határozott kötelességünk, hogy ellenálljunk a lehangoltság és elégedetlenség gondolatainak és érzelmeinek, mint az, hogy imádkozzunk. Ha a menny felé törekszünk, hogyan haladhatnánk az Atyánk háza felé vezető úton gyászmenethez hasonlóan, nyögve, siránkozva? Az állandóan panaszkodó, felháborodó keresztények, akik azt gondolják, hogy a vidámság és boldogság bűn, nem rendelkeznek igazi világossággal… Neveljük rá szívünket és ajkunkat, hogy Isten határtalan szeretetének dícséretét beszélje. Neveljük rá lelkünket, hogy legyen reményteljes… Sohase felejtsük el, hogy a mennyei Király gyermekei vagyunk, a seregek Urának fiai és leányai. Kiváltságunk, hogy békességünk legyen Istenben. Nincs-e okunk a hálára minden pillanatban, még akkor is, amikor láthatóan nehézségek vannak az utunkban?” (Boldog élet, A lélek befolyása a testre c. fejezetből)

Valójában a megtérésünkkel együtt, le kell mondani sok olyan dologról ami addig kedves volt. Főleg az időnket kell az Úr dolgaira oda adni. Sok mindent el kell temetnünk ahhoz, hogy Krisztussal együtt tudjunk gyümölcsöt teremni. Amiről le kell mondanunk az, az önszeretet, önérdek, szórakozás, pihenés. A szolgálatainkban, Isten oltárára tesszük azt amit kér tőlünk. A gyülekezetnek nem csak hallgatói és vevői vagyunk, hanem leadói is. Mert az a gyülekezet ahol nincsenek szolgálatok az halott, mert nincs magvetés, így nincs betakarítás sem. Az az ember aki csak magával törődik , felemészti az életét és nem marad utána semmi. Az életben sok döntést kell hozni és vállalni annak a következményeit, de a legjobb döntés azt hiszem az amikor valaki azzal a valakivel akar közösségbe lenni, aki az életét adta érte, aki a Király mennyen és földön, akitől minden jó származik.

Jézus tud úgy nézni, hogy a tanítvány szíve gyökeréig megdermed, szellemileg szinte fuldoklik. Félelmet ébreszt bennem ez a különös valaki, aki kőkemény arcvonásaival és rettenthetetlen elszántságával előttem megy. Már nem barátom és nem tanácsadóm. Olyan szempont szerint cselekszik, amiről semmit sem tudok és ezért elrémülök. Először azt hittem, hogy értem Őt; de most már nem vagyok biztos ebben. Most kezdem észrevenni, hogy távolság van Jézus Krisztus és köztem; már nem lehetek bizalmas viszonyban vele. Csak jár előttem, vissza nem fordul soha; sejtelmem sincs róla, hova megy, célja furcsa messzeségbe visz. Jézus Krisztusnak magára kellett vennie minden bűnt és szenvedést, amit ember valaha megtapasztalhatott; ez teszi Őt olyan távolivá. Erről az oldalról nézve nem ismerjük fel Őt, nem ismerünk rá életének egyetlen vonására sem és nem tudjuk, hogyan induljunk el Őt követni. Elöl halad, olyan vezér, aki nagyon idegenné lett nekünk, nincs vele bajtársi kapcsolatunk. A csüggedés iskolája nélkülözhetetlenül szükséges a tanítvány életében. Enélkül az a veszély fenyeget, hogy visszatérünk saját kis tüzünkhöz és ott gyújtjuk meg lelkesedésünket (Ézs 50,10-11). Amikor rád borul a csüggedés sötétsége, tarts ki, amíg elmúlik; mert ebből születik meg Jézus Krisztusnak az a követése, amely kibeszélhetetlen örömet jelent.

„Szenzáció!” Ezt látta a „hívő” tömeg és erre számított Heródes. A szenzáció elmaradt, és csoda sem történt. Jézus nem kért az ilyen népszerűségből. Jobban ismerte az emberi szívet, minthogy erre építse országát. A jelekre egyrészt azért volt szükség, hogy az ószövetségi próféciák beteljesedését látva higgyenek benne, másrészt a jelek és csodák előremutattak Isten országának természetére, valóságára. Isten országának lényege nem a csoda és a szenzáció. Amire Jézus építeni tud, egyedül az a csoda, ami a szívünkben megy végbe, mikor teljesen elfogadjuk, befogadjuk őt. Az ilyen csodára ma is sokan kíváncsiak lennének!