Titkok, amelyre ideje hogy fény derüljön

Isten általában nem mondja el nekünk, hogyan fog válaszolni imáinkra, sem azt, hogy mikor. De egy dolgot megígér azoknak, akik rá várnak – erőt. A Szentírásban itt egy olyan héber szó szerepel a várakozásra, amit a kötélkészítésre használnak. Minden kötél fonálként indul, és minden hozzáadott szál növeli az erejét. Tehát minden alkalommal, amikor vársz az Úrra, egy újabb szálat adsz a köteledhez, egy kicsivel erősebb leszel, egy kicsit jobban meg tudsz birkózni a dolgokkal. Úgy érzed, hogy ma csak egy fonál tart? Tölts több időt Isten jelenlétében és Isten Igéjével, és figyeld meg, hogy lesz kötél a fonaladból! De a várakozás nem mindig passzív; van, amikor aktív cselekedet – mint mikor az eladó a vásárlóra vár, és gondoskodik róla, hogy annak minden szüksége be legyen töltve. Ebben az esetben a várakozás nem annyira állapot, hanem inkább összpontosítás. A Biblia azt mondja: „Kinek szíve reád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mivel Tebenned bízik” (Ézsaiás 26:3, Károli). Akár imádságban töltöd az időd Isten jelenlétében, akár aktívan végrehajtod az Ő akaratát, Isten biztosít arról, hogy erőd meg fog újulni.

Kívánságaink oly gyakran nem akarnak egybeesni Isten nagy terveivel. Parányi énünk közbeékelődik. (U. Broll) Miért vigyázzunk testünkre? Hogy szépek legyünk, hogy letagadhassunk 3-4 évet a korunkból, hogy le ne maradjunk néhány divatos hóbortról? Nem! Mert áron vétettetek meg – mondja Pál. Gondoljunk a keresztáldozatra. Jézus nem azért halt meg értünk, hogy mi csak úgy elfogadjuk az ajándékot, kelletlenül egy szekrény mélyére tegyük, és éljünk úgy, mintha semmiről sem tudnánk. Nem azért szenvedett, hogy mi valami felesleges dologért agyonhajszoljuk magunkat, és nem is azért, hogy valaminek a rabjává válva tönkretegyünk mindent magunkban és környezetünkben. Jézus lekötelezettjei vagyunk. Hihetetlen árat fizetett értünk, ami arra kötelez, hogy mi is tegyünk valamit. Dicsőítsük Istent! Ezt nem lehet savanyúan, elgyötörten, kifacsarva megtenni. Arra van tehát szükségünk, hogy minden porcikánkat szolgálatába állíthassuk. Érezd jól tehát magad a bőrödben. Próbáld ki, mi az, ami jót tesz neked, torna, fogyókúra, futás? Mi az, amitől mosolyogva ébredsz, mert ha ez sikerül, akkor semmi sem akadályoz meg abban, hogy dicsőítsd az Istent reggeltől estig. Urunk Istenünk, szabadíts meg minket a megfelelni akarás kényszerétől, a divathóbortok abszurditásától, sodrásától. Add, hogy mindent csak annak az érdekében tegyünk, hogy erősek és hitelesek lehessünk, Isten dicsőítésében. Ámen.

Szellemi harcot csak szellemi fegyverekkel lehet megvívni. Azt mondta egyszer valaki, hogy ne harcoljunk a sátánnal a maga fegyvereivel, mert sokezer éves gyakorlata van a forgatásukban. Jézus nem engedte, hogy a templomi sereg kardjai és botjai ellen a tanítványi kardok és botok harcoljanak. Itt láthatatlan harc folyt, és ezt az ütközetet már megnyerte Krisztus akkor, amikor igent mondott Isten akaratára. Mert a győzelemnek nem az a titka, hogy ki tud nagyobbat ütni, vagy kinek a kardja az élesebb. Hanem az, hogy kit tud jobban ura felhasználni az ütközetben. Nem kétséges, hogy Isten legyőzte az ördögöt, és az villámlásként lehullott már az égből. Itt most azt tanítja meg nékünk az ige, hogy a harcos győzelmének egyedüli titka: bizalom a vezérben, és feltétlen engedelmesség. Jézus Krisztus a villogó kardok között is engedelmeskedett az Atyának, és továbbment a Golgota felé vezető úton – a győzelem útján. A mi „kicsiny nyájunk” is ezen az úton jár – benne te is, kedves Olvasóm. Nem kell félnünk a kardok és botok erdőjében, mert ez már egy megnyert háború. Hadd teljesedjen be sorsodban az „írás”, ami még hátravan, hogy aztán a teljes győzelem megérkezzen – a te életedben is.

Csodálatos ősi magyar nyelvünk jelzi, hogy szeretet nélkül éhen hal a lélek, hiszen a szer régen azt jelentette törvény, s törvény azaz a szer, etet, vagyis éltet. De még az is benne van ebben a szóban, hogy ehhez két ember kell: egyik eteti a másikat… Nem “megeteti” a törvénnyel – ahogyan az manapság a nagy világpolitikában gyakran megtörténik, hiszen itt nem emberi, hanem isteni törvényről van szó! Az Isten törvénye pedig az szeretet! Ezt kell hogy munkálja mindenki, aki csak félig szeret vagy csak önmagát szereti, az csak “fél-ember”.

Bizony, félünk azoktól, akik megölhetik a testünket. Nem annyira a gyilkosoktól félünk, gyakrabban attól, aki elveheti a szabadságunkat, a munkánkat, a fizetésünket, aki kidobhatja az iskolából a gyermekünket. Jó, hogy van, akihez menekülhetünk. Aki bíztat, hogy megvéd bennünket. Aki erősebb minden ellenségünknél. Aki olyan sokszor elmondja a Szentírásban – azért mondja, mert tudja, hogy okunk van a félelemre – hogy „ne félj, én vagyok veled!”. De ha ő az egyetlen, aki megvédhet, milyen fontos az, hogy vele jóban legyünk! Ki védhet meg vele szemben, ha ő ítél halálra? Az ő ítélete nem erre a néhány esztendőre szól, hanem mindörökre. Tudnunk kell, nem mindenki jut el az örökéletre. Hogy hány százalék fog oda kerülni, nem ránk tartozik. De az biztos, hogy akire Isten kimondja, hogy „nem ismerlek téged”, az úgy hull ki a létből, az örök létből, mint a gyári selejt a szemétdombra. Éppen a szemétdombra, a gyehenna Jeruzsálem szemétégető telepe volt. Arra ítéli Krisztus az emberiség selejtjét. Nehogy én is oda kerüljek! Azért kell sürgősen, még ma kérnem kegyelmét, megbocsátó szeretetét. Ítélő Uram, nem akarok félni tőled. Olyan jó biztonságban tudni magam a te gondviselésedben és ígérteidben. Mégis sokszor olyan vagyok, mint a szemtelen gyermek, aki sírva kéredzkedik apja vállára, s mikor felvették, kinyújtja a nyelvét. Lehet, hogy mikor minden kérésemet meghallgattad, másnap káromkodva gyalázom nevedet, hálaadás helyett a kocsmában dicsekszem, vagy el is feledkezem rólad. Taníts hálára, amire nem neked van szükséged, hanem azoknak, akiket te bízol rám. Add, hogy én képviseljem feléjük azt a biztonságot, amit tőled már megkaptam, s én bíztassam a félőket: Ne félj, veled van az Úr! Ámen. (Varga László: Isten asztaláról)

Sokan azért hagyjuk abba az imádkozást és keményedünk meg Istennel szemben, mert csupán érzelmileg vagyunk érdekelve az imádkozásban. Jól hangzik, ha elmondjuk, hogy imádkozunk; könyveket olvasunk az imádságról, amelyek megmondják, hogy az imádságnak jótékony, áldott hatása van, lelkünk megnyugszik, szellemünk felemelkedik, amikor imádkozunk; de Ézsaiás szavai arra mutatnak, hogy Istent ámulatba ejtik az ilyen gondolatok az imádságról. Az imádatnak és a közbenjáró imádságnak kéz a kézben kell haladnia; egyik sem lehetséges a másik nélkül. Másokért imádkozni azt jelenti: figyelni, hogy Krisztus állásfoglalását felismerjük azzal szemben, akiért imádkozunk. Ahelyett, hogy imádnánk Istent, gyakran csak megállapításokat tákolunk össze arról, miként hat az imádság. Magasztaljuk Istent, vagy vitába szállunk vele? “Nem látom, hogyan hajtod ezt végre.” Ez biztos jele annak, hogy nem imádjuk Őt. Amikor elveszítjük Istent a szemünk elől, akkor kemények és dogmatikusak leszünk. Önfejűen árasztjuk el trónját kéréseinkkel, és szinte diktáljuk neki, hogy mit tegyen. Nem imádjuk Istent, nem törekszünk arra, hogy Krisztus gondolkozása kiformálódjék a szívünkben. Ha Istennel szemben megkeményedünk, akkor az emberek iránt is kemények leszünk. Úgy imádjuk-e Istent, hogy magunkat összeszedve Őt megragadjuk és így felfoghatjuk az Ő gondolatait azokról, akikért imádkozunk? Szent, szinte rokoni kapcsolatban élünk Istennel, vagy kemények és dogmatikusak vagyunk? “De hiszen úgy sincs senki, aki igazán közbenjár másokért!” Akkor légy te magad az az egyetlen, aki imádja Istent és szent közösségben él vele! Kezdd el a közbenjáró imádság igazi munkáját és gondold meg, hogy ez olyan munka, amelyhez minden erőre szükség van; de ez a munka nem ejt tőrbe. Az evangélium hirdetése tőrbe ejthet, de a közbenjáró imádság soha.

“A jóra való törekvések és vágyak vékony rétege alatt fellelhető az emberi szív önzése. A köves talajjal jelképezett emberek még nem győzték le önszeretetüket. Még nem ébredtek tudatára a bűn rettenetes pusztításának, és szívüket nem alázták meg bűneik tudatában… Látszólag megtértek, de vallásosságuk csak felületes… Nincs gyökerük, mert nincsenek kapcsolatban Krisztussal… Sokan állítják, hogy Istent szolgálják, de tapasztalatból nem ismerik Őt. Kívánságuk ugyan, hogy Istennek szolgáljanak, de ez inkább csak saját személyes vonzalmukon, semmint a Szentlélek meggyőző erején alapszik. Életmódjukat nem hozzák összhangba Isten törvényével. Vallják, hogy Krisztus az Ő Megváltójuk, de nem hiszik, hogy erőt adhat bűneik leküzdéséhez… Törekszenek életmódjuk megreformálására, de a testet, az »ént« nem feszítik keresztre. Nem adják át magukat teljesen Krisztusnak, hogy isteni erőt kérve cselekedjék az Ő akaratát… Éppen a félszívvel végzett keresztény szolgálat okozza, hogy egyesek terveik kivitelében elgyengülnek és szándékaikban állhatatlanok. Az a törekvés, hogy egyidőben önmagunknak és Krisztusnak is szolgáljunk, olyan köves talajú hallgatókká tesz bennünket, akik a kísértések órájában nem tudnak megállni.” (Krisztus példázatai, A magvető kiment vetni c. fejezetből)

Jézus Krisztus egész életének vezérlő elve: az Atya akaratának megvalósítása. Félre ne értsük ezt a vér-verejtékes, rettenet szülte három imát: ő nem akarta elkerülni a kereszthalált. De meg kell értenünk: a Biblia nem valamilyen „szuperembereket” állít elénk, hanem olyan hús-vér személyeket, akiknek meg kell vívniuk a maguk harcát, még a rettegéssel szemben is. Jézus emberré lett, és már itt, Gecsemánéban megértette Golgota iszonyatát: az Atyától való elszakítottságot, amit nem lehet túlélni, amibe bele kell halni – hogy aztán neked és nekem már ne kelljen átélnem soha ezt a borzalmat. Bátorítson bennünket Urunk és Mesterünk viselkedése, hiszen magunk is kerülhetünk olyan helyzetbe, amit már-már nem lehet kibírni. Elborzadhat az ember lelke az iszonyattól – akár a saját halálára gondolva. Aztán kiszolgáltatja magát a hívő annak az Atyának, akiről tudja, hogy bölcsességénél csak a szeretete a nagyobb. És csendesen belesimul „Abbá” akaratába, mert megérti, hogy ez az isteni akarat nemcsak az üdvtörténeti „nagy” események szempontjából tökéletes, hanem benne van az is, hogy az én kis egyéni életemnek is Uram döntése a legjobb.

Milyen is volt valójában Júdás? Júdás mindenkit elítélő, kritizáló ember volt. De magában nem látta meg gyenge jellemét. Jézus olyan helyre tette, ahol alkalma nyílott gyenge jelleme meglátására és helyreigazítására. Mindenképpen, ha kell akkor erőszakkal is azt szerette volna ha Jézust királlyá koronázzák. Mert abban is azt látta, hogy mint a tizenkettő egyike, jól járhat. Amikor elárulta gondolván úgyis kiszabadítja magát, próbának tette ki az egész ügyet. Ha Jézus valóban a Messiás akkor az emberek akikért annyi jót tett, mellé állnak és királlyá kiáltják. De ahogy telt az idő látta, hogy Jézus aláveti magát mindennek, nem értette a dolgot. Lelkiismerete kezdett jelezni, hogy baj van. Jézushoz kiáltott, hogy szabadítsa ki magát. Még megtehette volna, hogy bocsánatot kérjen az Úrtól, de ő a terve meghiúsulását fájlalta, nem bánta meg bűnét. Amikor felakasztotta magát az ág letörött, teste a földre esés közben torzan összetört és az éhes kóbor kutyák szaggatták tépték őt. Akik látták azoknak a szívében igen nagy félelem lett úrrá, mert a megtorlástól való rettegés szorongatta torkukat.